WoW Classic (Era)

Most, hogy holnap kijön újra a World of Warcraft első kiegészítője, idejét érzem, hogy megírjam azt a kis blogbejegyzést, amit már majd két éve tervezgetek. Helyette inkább játszottam, mert az izgalmasabb volt. Akinek az előző mondat első fele értelmezhetetlen volt az vagy kattintson el vagy összefoglalom itt a következő bekezdésben az alapokat.

A WoW olyan régi játék, hogy én még bőven a huszas éveimben jártam, amikor megjelent. Az indulás után pár héttel leptem meg magamat a szülinapomra egy előfizetéssel, gondoltam belenézek aztán annyi. Kis megszakítással azóta is játszom, pedig nemrég ünnepeltem a 41. szülinapomat. A WoW időről időre új kiegészítőket kap, nő a világ, új küldetések és ellenfelek jönnek, a szokásos. Most már az eredeti játék a sokadik, talán a nyolcadik kiegészítőnél tart, de ezt már nem tudom követni, ugyanis egy ideje azt nem játszom. Tudniillik az eredeti WoW, az első 6-7 évben egy világjó játék volt. Pont kellően nehéz, de még nem szivatós csak küzdelmes. Elkerülte azt a hibát, hogy attól mert régen jáétszol valamivel túl “tápos” leszel és terminátorként söpörsz végig bárhol. A WoWban hiába grindeltél napokat, hiába szerezted be a legjobb geart és hiába voltál nagyon ügyes és tapasztalt pár ellenfél, egy elrontott képesség használat vagy bármi kis malőr az életedbe került. Persze ezt egyre jobban butították lefelé és a negyedik kiegészítő már olyan ékegyszerű lett, hogy ott is hagytam a játékot. Igaz akkor született a lányom is, így még könnyebb volt visszavonulni. Így volt ez 2019-ig, amikor a kiadó, a Blizzard úgy döntött, hogy elég a hozzám hasonló ex-játékosok nyavajgásából, ha tényleg azt a szar grafikájú, elcseszetten nehéz játékot akarják játszani, hát tessék. Kiadták újra a legeleső verziót. Ez lett a WoW Classic. És basszus, bejött nekik, ugyanis tényleg sokan voltunk akik szerettük volna játszani. Most, lassan két év után kiadják az új kiegészítőt, de ügyesek, mert ezúttal megtartják az eredetit is. Ha jól számolom holnaptól három különböző fázisú WoW fut egyszerre!

Két éve nagyjából ugyanúgy gondolkoztam, mint tizenvalahány évvel ezelőtt: befizetek egy hónapot aztán meglátjuk. Akkor már nyolc éve nem nagyon tudtam igazán semmivel játszani, mert a WoW után bármilyen más játék agyhalottnak tűnt. Így aztán eufórikus hangulatban csobbantam bele a megszokott és oly régóta hiányolt Játékba.

Természetesen az első karakterem újra egy ember warlock lett, a régi játékostársakkal kinéztünk egy szervert, ők alapítottak egy guildet és be is hívtak oda. És pont úgy jártam, mint anno, azt a szervert egy-két hét játék után ott is hagytam. Mert valahogy nem voltam otthon rajta. Így aztán új helyen, a Dreadmist szerveren kezdtem újra és helyből minden jó volt.

Warlockot és paladint indítottam útnak elsőre, mert emlékeztem, hogy ezek ingyen kapják az első lovukat, pedig az nagy érvágás. A feleségemmel meg nekiláttunk egy warrior/mage párosnak. Sok minden más lett az évek folyamán, hiábva volt a játék ugyanaz. Anno elképzelhetetlen volt, hogy más is tankoljon, mint egy warrior. A druidák, sámánok és paladinok gyógyítók voltak, semmi másra nem használták őket. Az is elképzelhetetlen volt, hogy egy warrior nem deep protection talentezéssel, karddal és pajzzsal menjen harcba. Most meg? Mindenki két fegyvert lóbálva, baltás gyilkosként aprított. És nem azért, mert átírták a játékot, hanem mert a játékosok ráéreztek oilyan játékmechanikákra, átléptek olyan tabukat az elmúlt 15 évben, amit akkor, kezdőként nem mertek.

És az a régi játék hirtelen egy nagyon más hangulatot kapott ettől. Leszállt a nosztalgiavasútról és önmaga jogán lett valami egészen más. A játékon belüli társadalmi kasztok (már a játékosok köztire gondolok) anno azon múlt,m hogy ki mennyi időt tud beletenni a játékba, hogy mennyire van jó guildje. Most ez is megváltozott, én az időm jelentős részét egy olyan guild tagjaként töltöttem, amit én alapítottam és a feleségem meg a saját karaktereink voltak csak benne. És mégis el tudtam járni raidelni, mert minden este indultak pug raidek, amikre akár előre is jelentkezhettél. Most, a játék végére 3 hatvanos karakterem van, a warlock, a paladin és a warrior, mindegyik jó gearben, nem a legjobban, mert annyi időt nem öltem bele, de abban, amit szerettem volna nekik.

De ezek mellett volt, ami nem pozitív irányba mozdult el – már szerintem. Az első pár hónap után, ha te szerettél volna nem maximális szinten játszani akkor egy nagyon kihalt világban mászkáltál. A kis dungeonökbe csapatot szerezni lehetetlenség volt, de fizethettél valakinek, hogy 2-3 társaddal húőzzon végig rajta titeket. Ebből a boostból aztán komoly iparág fejlődött. Jómagam, lévén, hogy eléhg kiszámítottan volt csak aranyam, nem nagyon vettem igénybe ezt, inkább küldetésekkel haladtam előre. Ez a része nagyon hiányzott. A másik nagy változás a korábbihoz képest, hogy anno a közösségi életet mindenki fórumokon szervezte, most a discord lett a guildek és a pugok hazája. A kliensből tudtál csapatba jelentkezni, ami így sok év kihagyás után hatalmas technikai újításként tűnt fel nekem.

Megint találkoztam magyarokkal a játékban és elcsábítottak egy időre, hogy a lengyelekkel közös guildjükbe lépjek be. Úgy tűnik, ha nem vagy valami északi népség állampolgára, akkor ez a nemzeti alapon szerveződő guild élet nem müködik. Hamarosan elhagytam a guildet és visszavonultam a sajátomba.

Jó ideig a saját nosztalégiám rabja voltam. hatvanra felérve azt hittem végig kell járnom a gear szerzés keserű útját. A lockkal pvp irányba indultam el és amikor egy decens szettem lett elkezdtem a pugokba becsatlakozni. Ekkor jöttem rá, hogy mekkora marhaságot csináltam. A pugok ugyanis nem követeltek meg geart csak, hogy tud a dolgodat. ZG, majd AQ20 helyttesítették a korábbi dungeon tartalmat, hamar igen erős beugró felszerelést lehetett szerezni a komolyabb tartalomhoz.

Szóval a régi-új wow még mindig és már megint a világ legjobb játéka. Nagyban készülődöm az új kiegészítőre, most úgy döntöttem keresek guildet, hogy a tank paladinommal  mihamarabb eljuthassak Karazhan erődjébe és Hyjal csatájába, amiket imádtam anno.

negyvenegy

Tegnap volt a 41. szülinapom.

Ellentétben a tavalyival ez már nem szép kerek szám. Abban viszont megegyezik a tavalyival, hogy irtózatos buli és ereszdelahajam idén sem lesz. Egy évvel ezelőtt azt hiszem még nem gondoltam, hogy a következő szülinapomon még mindig velünk lesz a koronavírus, sőt még csak most igazán.

Az elmúlt év nyugodtan elmondható, hogy egy irtózatos hullámvasút volt, elég lélekölő kalandokkal. Tavaly ilyenkor már munkanélküli voltam, köszönhetően a járványnak, de még volt megtakarítás és egy kis meló is. Rá másfél hónapra már kényszervállalkozóvá avanzsáltam és rá újabb egy hónapra már át is baszott az ügyfelem. Addigra már a pénzünk is elfogyott, ami rohadt félelmetes dolog, amikor két kiskorú van rádbízva. Mint oly sokszor már a családi védőháló tartott minket a víz felett, de szerencsére szeptembertől találtam új melót, az első olyat amit nem csak szeretek, de meg is fizetnek a munkámért. Külön-külön már megvoltak a kondíciók korábban is, de ez azért szerencsés dolog.

Az új munkámban az extrán jó, hogy az elmúlt időszak után végre értelmes, valóban értékes dolgokat segítek. Olyan honlapokat adhatok ki a kezem alól, mint a következő hét éves Uniós ciklus magyarországi Erasmus honlapja. Olyan csapattal, munkatársakkal, akikkel igazán jól kijövök és nagyon sokat tanultam tőlük az elmúlt hónapokban. ide kívánkozik az is, hogy velük dolgozni egy igazi terápia a lelkemnek. Az utolsó melóhelyem úgy belegyalogolt a szakmai önbecsülésembe, hogy teljesen romokban voltam. Ezt itt 2-3 hónap alatt a kollégáim rendberakták, amiért örökre hálás lehetek.

Szóval karrier meg egzisztencia szempontjából, a sok segítséggel, megúsztam a múlt évet meg a koronavírus gazdasági hatásait. Persze magát a vírust azt nem.

Karácsonyra sikerült családilag megbetegedni, így aztán a tavalyi karácsonyunk nagyon szűkkörű volt. Ez egyrészről érdekes élmény volt, mindig érdekelt milyen lenne négyen ünnepelni, másrészt kiderült, hogy mennyire tud hiányozni az elbaszott rohangálás szülőktől szülőkig. A koronát szerencsésen megúsztuk mind a négyen. És bár a közvetlen környezetünkben ezzel mindenki így volt, a nagyob családban azért sok ember ment el az elmúlt egy évben. Főleg idősek, akik utolsó hírmondóként még velünk voltak, akik még látták az én szüleimet gyereknek, akik még az ő generációjukat pajzsként védte attól, hogy náluk már nincs idősebb. És mentek el fiatalok is. Ezt számomra még nehezebb feldolgozni.

Az is kiderült az elmúlt egy évben, hogy képesek vagyunk úgy élni négyesben, hogy nem megyünk egymás idegeire, nem akarjuk megölni egymást, sőt élvezni is tudjuk egymás társaságát. Soha nem voltam ennyit együtt a gyerekeimmel, a feleségemmel. Kiderült, hogy tök jó fejek (persze ez vicc volt, eddig is tudtam).

A koronavírus arra is ráébresztett, hogy 40 évesen már nem éri meg halasztgatni a dolgokat azzal, hogy ráérek még, mert egyrészt soha nem tudhatjuk mikor történik valami olyasmi, amit el sem tudtál képzelni sohasem, másrészt, hogy igazából bármikor meghalhatsz. YOLO, ugye. Így aztán úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább azt a tervemet, hogy végigsétálom az országot. Mindig hallottam a nagyapámtól, apámtól, hogy mennyi szépség van erre-arra és csak egy nagyon kis szeletét ismertem. Így aztán Bandi barátomhoz csatlakoztam, aki elkezdte pár éve a kéktúrát és komolyan nekiláttunk azzal, hogy ez egy olyan lánc lesz, amire felfűzhetünk más látnivalókat is, nem kihagyva azt amit elkerül egyébként. És amit mindig tudtam, most bebizonyosodott a gyakorlatban is, hogy az erdőben sétálni, figyelni a természetet és nem törődni semmi mással csak a létezéssel a legjobb kikapcsolódás, ami lehetséges. Még hegynek felfelé is.

És meglepően sok minden más is történt az emúlt évben, ami egy átlagos békeidőben nem is lett volna különleges vagy nagyszerű, de korlátok közé szorítva bármi kicsi szabadság hatalmasnak tűnik.

Kaptam oltást is. Júniusra már kettőt is megkapok majd, de azt hiszem ettől még nagyon nem vagyunk túl semmin. Idén azt gondolom, hogy a 45. szülinapomon a korona még biztos velünk lesz, ha nem is ennyire durván, de a mindennapojainkra kihatással lesz. És el tudom képzelni azt is, hogy még az ötvenediken is csak búcsúztatjuk. Az elmúlt év arra tanított meg, hogy nem tudok biztosan előre tervezni. Hogy az élet nem olyan kiszámítható, mint hittem, hittük ha az egész generációmat tekintem. Ilyen tapasztalatai valószínűleg a nagyszüleimnek voltak utoljára, a világháborúval. Itt és most megkövetem őket azért, hogy mennyiszer mosolyogtunk azon ahogy a legrosszabbat látták mindendben. Csak reálisak voltak.

És zárásként annyira visszanyúlnék a bejegyzés elején hivatkozott tavalyi szülinapi blogomhoz, hogy közben elkészült a dns vizsgálatom és képzeljétek, fél százalékban inuit őseim vannak. Eszkimó, érted?! Csudálatos.

Közzétéve:
Személyes kategóriába sorolva

Terheléses támadás = Rendeltetésszerű használat

Annyira, de annyira szánalmas, ahogy az elbaszott vason összekókányolt informatikai rendszer előre látható elhasalásai után magyarázkódnak a kormányzati arcok. Most képesek voltak azt mondani, hogy terheléses támadás érte a felelőtlen emberek részéről a vakcinaregisztrációs weboldalt. Ami azt jelentette, hogy egy minél olcsóbb közbeszerzésből gründolt szerveren futtatnak egy olyan oldalt, amit egyszerre több ember szeretne használni

mert végre olyan vakcinával lehetne oltást kapni, amiben bíznak

mint ahányat az ki tud szolgálni. És ha ez nem elég, akkor tegyük hozzá, hogy egy trehány fos a kódja. Gyakorlatilag mindegyiknek.

De túlterheléses.. ja, faszom.

https://telex.hu/koronavirus/2021/04/30/operativ-torzs-oltasi-kaosz-penteken

Teraszos hadművelés


GUTE-URLS

Wordpress is loading infos from telex

Please wait for API server guteurls.de to collect data from
telex.hu/belfold/2021/0...

Ambivalens érzés volt, ahogy tegnap séta közben a frissen nyitott teraszokon ülőket néztem. Mint a heringek.

Megint a teljes átgondolatlanság diadalmaskodott. Az egyáltalán nem baj, hogy le lehet ülni egy italra, ételre a szabadban. Igazából ez eddig is mehetett volna szerintem. (Nyilván az időjárás nem kedvezett.) De látva a megvalósulását már nem is tűnt annyira jó ötletnek. Itt nálunk a XI. kerületben jórészt a parkolóból kialakított mini teraszok dívnak. 2-3 parkolóból elcsent deszkás, műfüves kis placcok. Jó érzéssel nagyjából 3 asztalt tennél ki rá. Most van nyolc.

Lehet, hogy csak én félek túl. Biztos van lelki oka is, hogy egy olyan év után amikor minden pillanatban a tömeg kialakulásának elkerülése a cél visszatetsző látvány 6㎡-en 30 ember.

De inkább a józan eszem tiltakozik. Szeretném ezt gondolni legalábbis. Mert mire hivatkozva nyitották ki teraszokat? Az oltások száma tette lehetővé elvileg. Van belőle 3,5 millió ugye. Mikor hat az oltás? Ha kettőt kaptál – plusz pár hét. Szóval akkor hány emberünk van aki nyugodtan egymás szájába liheghet a sörök felett? Hát pontosan nem tudom, de másfél millánál nem több. És annyian csak a mi utcákban dajdajoztak tegnap. (Igen, vicc.)

Az, hogy a kormány teljesen felelőtlen már nem lep meg. Azt is értem egy részről, hogy a vendéglátósoknak ez most fontos volt, másrészt ha legalább nekik lenne önfegyelmük és harmad ennyi asztalt raknak ki elsőre, akkor lehet, hogy 2 hónap múlva nem kéne újra bezárniuk. És akkor itt vagyunk mi, a kisemberek ugye, akikkel egy sör, egy pizza elfeledtete, hogy nem halnak és betegszenek meg kevesebben, mint másfél hónapja, amikor bezárták mindent.

De jó lesz ez. Proszit!

Közzétéve:
Vélemény kategóriába sorolva

Jolly Joker

Azt írja az újság, hogy az MSZP nagyon győzködi Karácsonyt, hogy legyen ő is induló az ellenzéki miniszterelnök-jelölt választáson. Szerintük ő tudná lenyomni Jakabot.

Egyrészről tetszettek volna az elmúlt években bármit is csinálni, hogy most ne egy ex-náci legyen a legvalószínűbb jelölt. Másrészről meg a Karácsony már volt minden, tán csak akasztott ember nem. Most úgy tűnik kezdi megtanulni ezt a főpolgármesterséget és szerintem jó is benne. De ha megint otthagyja amit bevállalt, akkor egy életre elássa magát szerintem.

A BestByte szégyene

Rendeltem egy új telefont. Hongkongból. Megmutatom mi mindent tudok erről a rendelésről pár nappal később:

Gyakorlatilag mindent. Mikor vették át, mikor csomagolták, mikor postázták és, hogy előreláthatólag mikor veszem át. Nyugodt vagyok, egy hónap múlva örülni fogok.

Viszont a hétvégére szükségem lesz egy power bankre, így gondoltam rendelek egyet. Akciós volt a BestBytenál, és mivel itt van tőlünk 2 sarokra gondoltam ezt nem lesz gond megkapni.

Ehhez képest jelenleg annyit tudok róla, hogy felvették a rendelésemet. És pont. Ja, meg hogy levonták a kártyámról a pénzt és a szállítási költséget.

A képen látható két tétel kattintható. A powerbank elvisz a webshop adatlapra, a fuvar költség meg sehova. És ennyi.

Úgy érzem ebből nem lesz holnap kora délutánra semmi. 🙁

Orwell? Viktor!

Tizenötödikére időzítette valaki ezt a fényfestést a Gellért-hegy oldalára. Azóta fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mire gondolt pontosan, mert érzésből érthetőnek vélik sokan, de ésszel azért lássuk be, hogy a két névnek egymáshoz köze ’89 tájt volt utoljára.

Meglátni a sikert

A feleségem egyik visszatérő sztorija mikor egy börtön pszichológus arról beszélt neki, hogy az ő munkájában meg kell látni a sikereket és ez néha nehéz. Például, hogy a rab, aki 0/24-ben monoton ritmusban verte a stokival a padlót abbahagyja. Ez egy siker.

Ez jutott eszembe a SpaceX legújabb űrrakéta kísérlete után. Való igaz, hogy már nem a kilövő állványon vagy felfelé/lefelé menet netán landoláskor robbant fel az új rakétájuk, hanem csak 8 perccel a landolás után. Mégis borzasztóan örülnek, telekürtölik a mindenséget, hogy az új rakétájuk már nem csak felszállni, de landolni is tud.

Mondjuk az utasoknak és a rakománynak elég záros határideje van elhagyni a járművet, de lesz ez még így se!

Közzétéve:
Tudomány kategóriába sorolva Címkézve