Őrségi kalandozások 2. nap: Magyarszombatfától Szentgyörgyvölgyig

Őrségi kalandozások 2. nap: Magyarszombatfától Szentgyörgyvölgyig

Az előző napi hosszabb szakasz után kicsit kényelmesebbre hagytuk a reggelt. Későn keltünk és a reggelizést is elnapoltuk, majd a busz felé menet leülünk valahol – gondoltuk – Őriszentpéter cityben. Összekészítettük a szendvicseket, feltöltöttük a vizes üvegeinket és visszabújtunk a bakkancsokba.

Az első utunk a szomszédos Árpád-kori templomhoz vezetett. Sajnos ilyen reggeli órákban még nem volt nyitva, de körbesétáltuk, megnéztük a temetőt is, aztán a bokrok közti ösvényen elindultunk lefelé a téglaégetőhöz. Sajnos ott sem jártunk sikerrel, az láthatóan már régebb óta zárva van. Valamikor 20-30 éve építettek hozzá egy kis bemutató ösvényt, ennek a táblái mentén haladtunk vissza. Elég leromlott állapotban volt az ösvény is, a táblák is, láthatólag régóta nem foglalkozik vele senki. Besétáltunk a belvárosba, de úgy elhúztuk az időt, hogy éppencsak a Fezo ABC péksüteményei és kakaói közül tudtunk válogatni valami reggelit, sietve értük el a buszunkat.

Magyarszombatfa, reggeli, autóbusz-váróterem

Az útvonaltervünk szerint a második buszmegállóban kellett leszállnunk, bár a busz egy pillanatra megállt a Tűzzománc szomjoltó előtt is, de nyuszik voltunk leugrani. Pedig kiderült, hogy ott van a pecsét is, szóval feleslegesen gyalogoltunk egy darabot visszafelé. Mindenesetre ha már így alakult a buszmegálló esőbeállójában

Érdekes dolog ez, de a leglepukkantabb falusi buszmegállókat autóbusz-váróterem névvel illetik. A legtöbb helyen nem hogy egy pad, vagy eső beálló nincs, de még betonos peron sem, de az egy váróterem. Fura egy ország.

megettük a reggelit, megittuk a kakaót és csak utána indultunk neki az útnak. Reggelinek már nem is nagyon lehetett nevezni, mert elmúlt tizenegy óra mire kidobtuk a papírzacskókat.

Könnyű reggeli
Könnyű reggeli

A Tűzzománc szomjoltónál (zárva volt, meg sem lepődtünk) pecsételtünk egyet, majd továbbhaladva megnéztük a helyes kis harangtornyot az út túlfelén. A harangtorony mellett egy udvarban erős kerítés mögött egy kutya hörgött, igyekezett átrágni a fémhálót, hogy a májunkhoz férjen, de szerencsére még nem sikerült neki. Viszonylag gyorsan lőttünk pár képet, mert nem akartuk hosszan tesztelni a kerítés erejét.

Gombák, életveszélyes kilátó és lenyűgöző freskók

A harangláb után kisétáltunk a faluból, barátom elkeseredésére a fazekas mesterek nem mutatkoztak sehol, de én nem bántam a dolgot. Sosem vonzottak igazán a kerámiák, inkább az erdő érdekelt ezen a felhős-napos szép délelőttön. Hamar el is hagytuk a falut és egy rövid kis emelkedő várt ránk a fák között. Itt találkoztunk egy hibernálódott (vagy halott) lábatlan gyíkkal, akit igyekeztünk mozgásra bírni, de végül kitettük egy napos foltra, hogyha még van benne élet melegedjen fel hamar. Könnyű terep volt, ritkás fákkal, ismeretlen gombákkal tarkítva. A köd felszállt teljesen és különböző gombászási kalandjainkkal szórakoztattuk egymást, miközben az erdőben jobbra-balra olykor kosaras emberek tűntek fel.

Végül eljutottunk a geodéziai mérőtoronyig, amire én nem akartam felmászni. Eleve van egy nagy adag tériszonyom, de erre a vasbeton csőre még ki is volt írva, hogy éleveszélyes, gondoltam ezt inkább kihagyom. Barátomat bíztattam, hogy a zsákját hagyja csak lent, ha menet közben elhallálozna az elemózsiára nekem még szükségem lesz, ebben maradva hagyott magamra. Szerencsére bő 20 perc után újra megjelent és elmondta, hogy nem sokat hagytam ki, nem fájt a szívem. Rövid bátorító slukk a laposüvegből és indultunk is tovább.

Vidáman ereszkedtünk le az enyhe, lejtős részen a gödörházi harangláb irányába. Kertes, elkerített részek mellett haladtunk, birkák, rackák figyeltek minket. A falu szélét éppen csak érintve jutottunk el a haranglábig, ami egy nagyon romantikus düledező pajta szomszédságában állt. Megpihentünk kissé, fotóztunk is és én megállapítottam, hogy bár bájos kis építmény, de ha őszinték akarunk lenni, akkor egy harangláb után a következő már nem sok újat tud mondani a vándornak.

Továbbindultunk Velemér felé, a domblábakon haladtunk, hullámzó rétek és rövid fás részek között. Újra felmerült az igény, hogy leülnénk egyet enni, de a fű és a föld nedves volt, padot, kidőlt fát vagy egy elérhető tornáclépcsőt meg nem találtunk. Végül Velemér előtt egy kis kert bodegája mellett, hatvanas évekből ittmaradt motorháztető szomszédságában mégis találtunk egy korhadozó padot, itt ültünk le, remélve hogy a tulaj nem lesz mérges érte. Megettük a szendvicseket, utánaküldtük a jutalomcsokit és egy almát aztán feltöltődve sétáltunk át Velemér házai között. Haragosan kukorékoló díszes kakasok, gyanakvó kutyák figyeltek minket, így jutottunk el az Árpád-kori templomig.

Leszurkoltuk a belépőt és rárősen végignéztük a megmaradt freskókat, körbejártuk kívül-belül. Aquila János freskói nagyon érdekesek voltak, hosszan nézegettük a fura képeket, a kidolgozott arcokat, a gyerekesen ábrázolt testek és a perspektívát csak hírből ismerő épületeket. Engem lenyűgözött ez a pár festmény töredék, jó lenne látni milyen volt ez anno frissen, a színek teljében és az eltűnt részekkel együtt.

Utolsó szakasz, barátságos terefere egy tökmagolajos latte felett

Már csak pár kilométer volt hátra a tervezett és amúgy sem hosszú szakaszból. A megszokott lankás domboldalak, a nagy rétekkel tarkított erdőkben jólesett ez a kis levezető séta, lassabban haladtunk, mert időről-időre kitértünk a fák közé, hogy egy-egy gombát megtekintsünk, megszagoljunk, lefényképezzünk és közben egy gombász tanfolyam szükségességén lamentáljunk.

Hamarosan már Szentgyörgyvölgy hosszú és kicsit unalmas bevezető szakaszán jártunk, házak közt, kutyákat kerülgetve eljutottunk az aznapi második pecsétig. Egy kellemes kis kávézó teraszán találtuk meg, közvetlen a buszmegálló mellett, de mi még továbbsétáltunk a festéséről híres kazettás mennyezetű templomig. Nagyon szép volt, ez a festés barátomat nyűgözte le legalább annyira, mint Aquila freskói engem korábban. Így aztán én egy idő után már a templomkertben rágcsáltam egy almát, amíg ő még tobzódott a pingált felhők bűvöletében.

A szentgyörgyvölgyi templom
A szentgyörgyvölgyi templom

De visszatérve a kávézóra. Én egy sört kértem, jól megérdemelt jutalomként, míg barátom kipróbálta a helyi specialitást a tökmagolajos lattét. Kiültünk a hűvosödő délutánban a teraszra és szóba elegyedtünk két érdeklődő helyivel. Megtudtunk minden fontosat a lattéról, a vigasztalanul sorakozó felhőkről, a gombákról. Elmeséltük mi honnét jöttünk és arrafelé miként áll a gombászás helyzete napjainkban. Úgy általában az Őrségben mindenki gombaszakértőnek tűnik, és a történetek alapján megbízhatónak, hiszen elég sokan vannak még életben.

Végül felszálltunk a buszra és hazagurultunk Őriszentpéterre. Itt bevásásroltunk a szendvicseinkhez egy kis utánpótlást, illetve szalonnát, zsírt és extra adag tojást, hogy az előző nap szedett és gondosan lehűtött őzlábakból tápláló reggeli készülhessen másnap. A vásárlás után a leereszkedő alkonyatban elsétáltunk a már bevállt Hársfa fogadó étterméig és egy talán túlságosan is bőséges vacsorát vállaltunk be. Így péntek este már többen voltak az asztalok körül, de éppen ezért már nem is lehetett olyan jól belefülelni a beszélgetésekbe. Mi csendesebbek voltunk, a sok és finom étel elnyomott kicsit.

Lassan, megint mobiltelefonokkal kivilágítva, sétáltunk haza a sötétben, ahol a jól megszokott módon körbeültük a laptopot és megnéztük a következő nap látnivalóiról készült Rockenbauer filmet. Aztán már csak az alvás várt ránk, hiszen másnap a leghosszabb szakasz és újabb korai kelés várt ránk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Szalafői tehenek Previous post Őrségi kalandozások 1. nap: Ivánctól Őriszentpéterig
Next post Őrségi kalandozások 3. nap: Zalalövőtől Szentgyörgyvölgyig